A költségvetési politika általában a gazdaságpolitika tükre. Szokványos esetekben szigorú szabályok kötik a kormány kezét, és jogi normák sokasága követeli meg a megfontolt döntéseket és a kiszámítható végrehajtást. Mint a – szerencsére végéhez közeledő – jelenlegi kormányzati ciklusban megszokhattuk, nálunk minden másképp van, és ráadásul mindent másképp láttatnak, sőt nem azt kell látnunk, mint amit látunk.

A 2010. évi választás előtt a Fidesz általában csupa szépet és jót ígért, de konkrétan nem mondott semmit. Amit érzékeltetett: minden más lesz, mint addig, szigorú költségvetési politikát folytatnak, megszüntetik a pazarlást, gyakorlatilag eljön a Kánaán. Ezen kívül szakszerűséget, új, hatékony államháztartási szerkezetet, jól működő intézményrendszert helyeztek kilátásba. Tágabb értelemben gyors gazdasági növekedést, kiemelkedő versenyképességet, teljes foglalkoztatást, hatékony állam vízióját vetítették a választók elé.

Ehhez képest szinte semmi sem így történt. Meglepő módon a színdarab már a főpróbán látványosan megbukott. Még fel sem állt a Fidesz kormány, amikor Orbán Viktor elment Brüsszelbe azzal a kéréssel, hogy Magyarországnak a rendkívüli helyzetre való tekintettel adjanak felmentést az egyik alapvető maastrichti kritérium, a 3%-os államháztartási hiánykövetelmény alól. A miniszterelnök – az akár 6-7%-os deficittel - akarta tágítani a mozgásterét a gazdaságpolitikán keresztül valójában az egész társadalom drasztikus átalakítása számára. Az Európai Bizottság elnöke az igényt értelemszerűen határozottan visszautasította. Ennek a látogatásnak az ad a költségvetési politikán túlmutató jelentőséget, hogy ekkor kezdődik meg a kormány szabadságharca az Európai Unió ellen.

Az államháztartási politika egén gyülekező felhők sokasodásával a kilátások már a kezdeteknél sem adtak okot az optimizmusra. Kósa Lajos a debreceni nagytemplom mellől beszólt a Wall Street-nek, valamint a görögországi válsághelyzetet vizionálta a magyar gazdaságra is; ekkor szinte azonnal gyors zuhanásnak indult a forint árfolyama, s mellesleg a mai napig sem szerezte vissza az akkori vásárlóerejét. Drasztikusan beavatkoztak az intézményrendszer működésébe, amelynek szükségszerű következményeként zavarok léptek fel a közszolgáltatások finanszírozásában. Megpróbálták leplezni a dilettantizmust, csontvázakat kerestek, ehhez különféle bizottságokat hoztak létre. Varga Mihály a patológusokhoz illően vezette a különféle bizottságok kutakodását, amelyek azután eredmény felmutatása nélkül csendben elhaltak.

Ha a költségvetési politika totális kudarcának okait elemezzük, talán az eredeti ok maga az államháztartási miniszter személye. Orbánt valójában sohasem érdekelte a gazdaságpolitika, nem is ért hozzá, ezt az első kormányzása alatt be is bizonyította. Ebben – még ma is - Matolcsyra támaszkodik, aki pedig a tündérmesék világában alkotott gazdaságpolitika megvalósíthatóságát vizionálja. Matolcsy mindig laza kapcsolatot ápolt a számok világával; ennek az első kormányzati szerepvállalásakor azért nem lett súlyos következménye, mert akkor még valamelyest érvényesült a politikában a szakszerűség követelménye, így 1991-ben eltávolították az érdemi beavatkozási lehetőségek közeléből. Az első Orbán kormányban a pénzügyminiszterek nem engedték ilyen irányú ambícióit érvényesülni, a jelenlegi ciklusban azonban semmi és senki nem állhatott az útjába. Leépült a pénzügyi apparátus, fokozatosan kiirtották a szakértelemnek még a csíráit is, maradt a voluntarizmus, a rögtönzések sokasága; miként Navracsics megfogalmazta a kormányzat felfogását: „a lojalitás fontosabb, mint a szakértelem”. És ez a helyzet azóta sem változott, hogy Varga lett a nemzetgazdasági miniszter; neki ugyanis nincs érdemi befolyása államháztartási ügyekben.

A költségvetési politika pontosan tükrözi a kormány legfontosabb céljait. Meghirdették ugyan a gazdasági növekedést, mint központi célt, de valójában a ciklust a tulajdonviszonyok erőszakos átalakításának szentelték. E rendszerváltó hevületben a nyugdíjpénztári rendszer felszámolása fontos, jelképes állomás volt. Magának az intézménynek a megszüntetése részben célkitűzés, ugyanakkor eszköz is volt, hiszen a 3 ezer milliárd forint lenyúlása 2011-ben létkérdés volt a kormány számára. A megsemmisítendő célok közé az sorolta a nyugdíjpénztárakat, hogy az öngondoskodás nem illeszkedik a Fidesz paternalista államfelfogásába, de egyben ezzel az átalakítással tesztelték, hogy meddig mehetnek el a jogállami intézményrendszer felrúgásában, a magántulajdon úgymond önkéntes felajánlásának kikényszerítésében.

Az államosítás egyik első, máig ható lépéseként a kormány megvásárolta a Mol 21%-os tulajdonrészt képviselő részvényeit több mint félmilliárd forintért. Ugyancsak az első évben a költségvetési hatásokkal nem számoló adókönnyítésekkel ennél is nagyobb bevételi kiesést okozott. Ennek ellensúlyozására – a jogalkotás alapelveivel összeegyeztethetetlen módon, részben visszaható hatállyal - ágazati különadókat vetett ki a kormány, melyekből már 2010-ben 330 milliárd forintot szedett be a maga teremtette költségvetési lyukak befoltozására. A kormányzás első évében mindezekkel a rögtönzésekkel teli intézkedésekkel együtt az államháztartás hiánya elérte a bruttó hazai termék 4,3%-át, tehát lényegesen meghaladta a 3%-os felső határt.

2011-ben a Fidesz kormány első teljes évében végképp követhetetlenné válik a költségvetési gazdálkodás. Pénzügyileg ebben az évben teljesül a Mol részvények megvásárlása, és tovább nőnek az állam működésére, azaz a bürokráciára fordított kiadások. A kamatkiadások – az egyes politikusi megnyilatkozások és a kormányzat intézkedései miatt gyengülő forint árfolyam valamint az előbbiek folyományaként kirívóan magas ország-kockázati felár következtében meghaladták az 1 100 milliárd forintot. Jellemző a költségvetés instabilitására, hogy a kormány már februárban 250 milliárd forintos zárolásról hozott döntést. Ekkor kerül sor a nyugdíjpénztári vagyon erőszakos államosítására, amelyből a kormányzat azonnal 2 700 milliárd forint bevételhez jutott. Ebből 459 milliárd forintot folyó kiadások fedezetéül használt fel. E manőver segítségével látszólag egyenesbe kerül a költségvetés, mivel az államháztartási többlet elérte a GDP 4,2%-át. Igaz, ez egyszeri dicsőség, a nyugdíjvagyon lenyúlása nélkül az államháztartásnak orbitális, 5,5%-os deficitje keletkezett. Az év végére maradtak még kreatív intézkedések. Mivel az Európai Uniónak jelentett költségvetési egyenleg – a nyugdíjpénztári vagyon beszámításával – szufficitet mutatott, a kormány az év végén – a következő év úgymond tehermentesítése céljából – jó néhány kiadási tétel teljesítését előre hozta. Ezzel a könyvelési megoldással sikerült elérni, hogy a 2012. évi államháztartási hiány csupán 1,9% volt.

A múlt évben már 1 202 milliárd forint volt a kamatkiadás, és ismét vadonatúj adókat vezettek be, így a tranzakciós illetéket és a közműadót. Az év végén pedig elkezdődött a választási osztogatás. A múlt évi hiány a még nem ismert adatok szetrint valószínűleg valamivel 3% alatt volt, igaz ennek az volt az ára, hogy a kormány decemberre felélte a nyugdíjpénztári vagyon maradékát is.

A bemutatott államháztartási adatok, a kreatív megoldások ismeretében jól látható a költségvetési gazdálkodás szervezetlensége, amely nem csupán a kormányzati gazdaságpolitika kapkodásait tükrözi, hanem azt a felfogást is, amely mélyen lebecsüli a költségvetés szervezési erejét. Az utóbbi években kialakult gyakorlat szerint negyedévenként többször is módosul a költségvetési törvény, gyakorlatilag az államháztartás irányításában a törvény szerepét a kormányhatározatok vették át. Az utóbbi két évben kétségtelenül nem volt kijelenthető, hogy minden hónapban módosították a költségvetési törvényt, erre csupán azokban a hónapokban került sor, amikor az országgyűlés ülésezett. Általánossá vált a rögtönzés, a szabályozási környezet stabilitásának hiánya: év közben zároltak előirányzatokat, szintén év közben adókat emeltek, vagy egészen új adónemeket vezettek be.

Még egy fontos kérdést kell érinteni. Igaz-e az a kormányzati állítás, hogy a korábbi ciklusokkal ellentétben feszes költségvetési gazdálkodással tartották a 3%-os hiánycélt, így az ország kikerült a túlzott deficit eljárás hatálya alól. Ez a látszólag kedvező állapot úgy következett be, és csupán annyit jelent, hogy az elmúlt években a kormány tartotta az előző ciklusban átlagosan érvényesült államháztartási hiányszintet. A Fidesz kormány hivatalba lépésekor a hiány valamelyest meghaladta a bruttó hazai termék 4%-át, amelyből 1,3%-ot képviselt a magánnyugdíjpénztári rendszer működéséhez nyújtott költségvetési támogatás. Ez a költségvetési kiadás okafogyottá vált, miután a jelenlegi kormány erőszakosan – és jogellenesen – gyakorlatilag felszámolta a magánnyugdíjpénztárakat, és államosította a lakosság nyugdíjvagyonát. Az elmúlt években éppen ennyivel vált alacsonyabbá az államháztartási hiány, - kivéve a nyugdíjpénztári vagyon államosításának évét, amikor valójában ténylegesen elszabadult a deficit - azaz a jelenlegi kormányzati kommunikáció nem homogén adatok összehasonlítására építi a sikertörténetet. Jól tükrözi ezt az államadósság adata is, amely az elmúlt 3 évben GDP arányosan egyáltalán nem csökkent, igaz, nem is nőtt. Ha ezek után azt vizsgáljuk, valóságos teljesítmény alapján kerültünk-e ki a túlzott deficit eljárás alól, akkor a válasz nem lehet igenlő. Önmagában a nyugdíjvagyon erőszakos államosításából származó bevétel, valamint a fent említett tehertől való mentesülés három év alatt gyakorlatilag a GDP 11%-ának megfelelő összeggel gazdagította, és a bruttó hazai termék 4%-át elérő summával tehermentesítette a költségvetést. Azaz teljesült a hiánycél a jövő felélése árán.

Még egy tényezőt kell vizsgálni. Az államháztartás stabilitása nem önmagáért van, az a sikeres gazdaságpolitikát szolgálja. Ha megnézzük, hogy mely területek voltak az elmúlt négy évben a kormányzati politika nyertesei, akkor az egyik fő nyertes az állam maga, hiszen az állami vagyon – nehezen indokolható mértékű és jellegű – gyarapítására a kormány több mint ezer milliárd forintot fordított: energetikai cégek, gépjárműgyártó üzem, és gáztározót működtető cégek részvényeinek megvásárlására. Nyertes továbbá a sport, pontosabban azon belül is bizonyos labdajátékok a kedvezményezettek, célzottan a stadionépítések által. Akár az is lehetne a jelszó, hogy „minden nagyközségnek /+ Felcsútnak/ önálló futball stadiont”. Megjegyzendő, hogy a felcsúti stadion is közpénzből épül, hiszen az állami megrendelésre dolgozó cégek úgy adták össze az építési költségeket, hogy a társasági adójukból leírhatták azt. A legnagyobb vesztesek a közszolgáltatások, azaz e szolgáltatások igénybevevői, vagyis mi valamennyien. Talán csak véletlen, de akár jelképes is lehet, hogy a három nagy vesztes ágazatból, az egészségügyből, a szociális ellátásból és az oktatásból együttesen éppen ezer milliárdot vont ki a ciklus során a kormány.

Ha azt a látszólag technikai kérdést vizsgáljuk, hogy mely előirányzatokat lépte át rendszeresen a kormány, és melyekkel takarékoskodott, akkor meglepő következetességet tapasztalunk. Az elmúlt években mindig jelentősen túlköltött rovat a költségvetési szervek kiadásaira szánt előirányzat volt, amelyen minden évben kétszámjegyű volt a felülköltés mértéke. Ennek csupán egyik eleme volt a kormány szinte fékezhetetlen centralizációs törekvése, mellyel mindent igyekezett maga alá gyűrni, így államosította az iskolákat, a kórházakat, a közművelődési intézményeket, kiüresítve az önkormányzati hatásköröket. A kormány ugyanakkor nem tudott mit kezdeni az új szerzeményeivel, a létrehozott középirányító szervek a feladatuknak még az áttekintésére is képtelennek bizonyultak, így a szervezetlenség növeli a pazarlást a vészes alulfinanszírozottság mellett. A másik oldalon található a család- és szociálpolitikai alap. Az alapból mindig nagyon takarékosan teljesítették a kifizetéseket, még az igen szerényen mért előirányzatot sem költötték el egyetlen évben sem. Így folyamatosan csökkent a családi pótlék, az egyéb családtámogatások, a szociálpolitikai támogatások reálértéke, némely támogatásnak még a nominális értéke is.

Az idei év sem tűnik rózsásnak. A kormányzat olyan osztogatásba kezdett, melynek egyáltalán nincs fedezete a költségvetésben. Láthatóan a választásig terveztek a költségvetési törvény összeállításakor. Úgy gondolják, ha kormányon maradnak, áprilisban jöhetnek a zárolások, esetleg az újabb adók. Ez a további helyben járás, a térségünktől való további leszakadás útja lenne. Gyökeresen új, a félelem helyett a bizalomra építő gazdaságpolitikára van szükség. Csak ez vezethet a felzárkózáshoz, a modern európai gazdasághoz. A költségvetési politikának ezt kell elősegítenie.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://helyzetkep.blog.hu/api/trackback/id/tr35875417
süti beállítások módosítása