Az államháztartás működőképességének, pénzügyi biztonságának megőrzése általában szakkérdés, nálunk ez is másképp van. A különböző szereplők eltérően vélekednek a feladat megoldhatóságáról és a végrehajtás mikéntjéről. A miniszterelnök számára ez is harc kérdése, amely beillesztendő a szabadságharc napi csatái közé: a lényeg az aktuális győzelem kivívása az aktuális politikai célnak megfelelően kijelölt ellenség felett. Matolcsy számára a finanszírozás ugyanolyan zsonglőrködés, mint a gazdaságpolitika általában, ahol bármi elérhető kellő magabiztossággal, a jövőbelátás sokak által irigyelt képességével. Szerencsére van egy szervezet, az Államadósság Kezelő Központ, amelynek – egyelőre, más fontos pénzügyi és közigazgatási szervekkel ellentétben – még megmaradt a szakértelemmel rendelkező apparátusa; nekik köszönhetően eddig megúszta kisebb zavarok árán az ország a kormányzati ámokfutást.

A Fidesz a 2010. évi választás körül hallatlan magabiztossággal közelített az állam működését, az államháztartás finanszírozását érintő kérdésekhez. Azt hangoztatták, hogy az új kormány hitelessége eleve megkönnyíti a források bevonását. Varga Mihály még konkrét számot is mondott: 400 milliárdos megtakarítást reméltek csupán attól, hogy az úgymond hiteltelen szocialista kormány helyett a Fidesz politikusai jelennek meg a pénzpiacon. A kijelentés azért érdemel figyelmet, mert a jelenlegi Fidesz vezérkarból Varga az egyetlen, aki – igaz, egyre kevésbé – ad valamit a szakmaiságra, és általában beszélő viszonyban maradt a szakmával. A megállapítás maga természetesen a szokásos Fideszes blöff, üres magabiztossággal vegyítve. Ugyanis akkor az adósságszolgálat 1 000 milliárd forint volt. Az már a sors fintora, hogy az állítás majdnem pontos prognózisnak bizonyult. Csak éppen ellenkező előjellel. A jelenlegi kormány hiteltelensége és dilettantizmusa nagyjából ennyivel emelte meg adósságszolgálati terheket. Utólag ez a megjegyzés bizonyult a legártatlanabbnak. Még meg sem alakult a kormány, máris elkezdődött – a folyamatosan megújuló rohamokkal ma is zajló – ámokfutás. Az egyes konkrét nyilatkozatoknál és akcióknál nehéz megítélni, hogy a károkozásnál mekkora szerepe van a dilettantizmusnak, illetve annak, hogy a napi politikai érdekekért – tudatosan vagy a hibás helyzetértékelés következtében - kockáztatják az ország jövőbeli érdekeit.

Az egyik kritikus kérdés a forint árfolyamának megítélése. A Fidesz politikusai általában azt sugallták, hogy a gyengébb árfolyam kedvezőbb lehet a gazdaság számára. Az kétségtelen, hogy az exportot versenyképesebbé teszi a gyengébb fizetőeszköz. Ugyanakkor ez a magyar gazdaságot csupán néhány területen, a mezőgazdaságban és a turizmusban érinti, mert a kivitelünk 80%-ban ahhoz a vállalati és termékkörhöz kötődik, amelyben igen jelentős az import szerepe, így az egyenleget illetően a számukra a valuta árfolyama indifferens. Ugyanakkor a gyengébb forint gondot okoz a devizában eladósodott – külkereskedelmi forgalomban nem érintett – cégeknek és magánszemélyeknek. Ugyanúgy nehezíti az államháztartás finanszírozását is, mivel az adósság jelentős hányada devizában áll fenn. Egyébként a valuta árfolyamát nem lehet politikusi nyilatkozatokkal kívánatosnak ítélt szintre beállítani. Kósa vagy Szíjjártó 2010 nyarán tett felelőtlen kijelentései szinte azonnal mélybe taszították a forint árfolyamát, amely nem is tért vissza a kormányváltáskor érvényes 265 forintos euró árfolyamhoz. Az akkor gyakran ismételt politikusi nyilatkozatoknak mélyreható következményei lettek. Kósa a Fidesz második embereként a görög államcsőd közeli szituációhoz hasonlította az akkori magyar államháztartási helyzetet. Ezt a piacok természetesen nem vették szó szerint, de a sok egybehangzó kijelentés azért nem maradt következmények nélkül. Miként az sem, hogy a kormány vezetői, Orbán személyes közreműködésével frontális támadást indítottak az MNB vezetői, és kitüntetetten Simor András jegybank elnök ellen. Természetesen nem azért okozott a szabadságharcnak ez a frontja komoly károkat, mert bárki elhitte volna a hangoztatott vádakat. Az ugyanakkor a nemzetközi életben nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány nem tartja tiszteletben a jegybank függetlenségét, nincs esély arra, hogy legalább elemi szinten megvalósuljon a monetáris és a fiskális politika szinkronja, és ennek rövid idő után súlyos következményei lettek. Tehát nem a konkrét nyilatkozatok ártottak, hiszen a nemzetközi pénzpiacok bizonyos mértékig elfogadják, hogy a politikusok – különösen választási időszakban – szigorúan belpolitikai irányultságú nyilatkozatokat tesznek. Azt már nehezebben fogadták el, amikor egyértelművé vált, hogy a magyar kormány a választást követően is fenntartotta a permanens kampány üzemmódot, és lelkesen vívta a szabadságharcát. A piacok egyszerűen felmérték ennek a dilettáns politikának a következményeit.

Sokan előre tervezett nyilatkozatoknak, tudatos kormányzati magatartásnak gondolják a szabadságharcos retorika mögött megbúvó cselekvéseket. Ez a magabiztosság szintjén feltétlenül igaz, akár csak a célok eléréshez vezető elszántságot illetően is, a szakszerűséget azonban semmiképpen sem lehet az intézkedésekbe és a kijelentésekbe belelátni. Erre jó példa Matolcsy – és természetesen Orbán – személyes nagyszerűségét és zsenialitását megörökíteni tervezett könyv körül minap kitört botrány. Matolcsy kabinetfőnöke, mint egy pesti bárd megénekelni gondolta főnöke hőstetteit. A jelenlegi politikai mechanizmust alapul véve nyilvánvalóan a kommunikációs szűrők sokaságán ment keresztül a szöveg, mégsem vették észre, hogy a hűséges szerző bűncselekménnyel vádolja meg a főnökét akkor, amikor konkrétan leírja, hogyan fecsegett ki 2011 novemberében olyan titkot, amellyel kimerítette a bennfentes kereskedelem büntető törvénykönyvbeli tényállását. Amikor az ügy kipattant, a „bátor” jegybank elnök gyorsan Háry Jánossá minősítette volt kabinetfőnökét.

Az államháztartás finanszírozását nem csak a forint gyengülése nehezítette, hanem az is, hogy a kormányzati magatartás törvényszerűen maga után vonta az ország kockázati felár növekedését. Ez a CDS mutató az Orbán kormány megalakulásakor 170 bázispont volt, és a következő háromnegyed évben fokozatosan kétszeresére, 340 bázispontra szökött fel. A piacok ellentétesen értékelték a helyzetet, mint Kósa, nem az előző kormány tevékenységében, hanem a Fidesz szabadságharcában láttak veszélyt. A kormány államosítási céljainak megvalósításához, a folytonos rögtönzésekhez, a magánnyugdíjpénztári vagyon rekvirálása szolgáltatta a forrást. A kormány a szokásos kommunikációs nehéztüzérséggel és némi zsarolással rábírta a pénztártagokat, hogy csendben vegyék tudomásul a vagyonuk elvételét. Egyéni nyugdíjszámlát, magasabb nyugdíjat ígértek. Ebből természetesen semmit sem tartottak be, miként utólag világossá vált az is, hogy a nyugdíjvédelmi kormánybiztos nem a nyugdíjasokat védte, hanem a nyugdíjakat – éppen a nyugdíjasoktól. A kormány létrehozta a nyugdíjreform és adósságcsökkentő alapot, amelybe 2011 májusában 2 945 milliárd forint értékű vagyon került. Az azóta eltelt időszakban még néhány hullámban lehetővé tették a visszalépést az állami nyugdíjrendszerbe, valamint a magánnyugdíjpénztárak jogszabályi ellehetetlenítésének következményeként több pénztár is megszűnt, és ezekben az esetekben a tagok egy része átkerült az állami rendszerbe. Az ilyen módon a kormány birtokába került vagyon pontos nagysága nem volt megismerhető, feltehetően 200 milliárd forintot tett ki. A kormány tehát mintegy 3 100 milliárd forint értékű magánvagyonhoz jutott, amelyből fokozatosan költött, és a múlt év végére az alap teljesen kiürült. Azaz az Orbán-Matolcsy páros erőszakkal megszerzett a céljainak megvalósításához a GDP 11%-át elérő forrást, amelyet a ciklus folyamán fokozatosan felélt. Ezáltal ugyanakkor ennyivel nőtt az állam nyugdíjfinanszírozási kötelezettsége, azaz az implicit államadósság.

A kormányzati politika sajátos színfoltja volt a Nemzetközi Valutaalappal kialakított viszony. A bankok ellen vívott szabadságharc egyik fontos csatájának állították be a hazai kommunikációban az IMF kiűzését az Orbán-Matolcsy paradicsomból, mondván, ne a magyarokon élősködjenek. Az előzmény 2008 őszére nyúlik vissza, amikor a kormány a világválság hatására 20 milliárd eurós hitelszerződést kötött az Európai Bizottság, a Világbank és az IMF delegációjával. A hitelfelvételt a jegybanki valutatartalék alacsony szintje indokolta. Egyébként a Bajnai kormány a hitelkeretnek csak a kétharmadát hívta le, és az igénybe vett összegből is 2 milliárd euró a kormányváltáskor rendelkezésre állt. Orbán azzal indokolta a kapcsolat látványos megszakítását a Valutaalappal, hogy olyan követelésekkel álltak elő, amelyek sértették az ország szuverenitását vagy legalábbis a magyarok nemzeti büszkeségét. Konkrétan azt állította a kormány, hogy az IMF a nyugdíjak csökkentését is követelte. A Valutaalap delegációja a valóságban semmit sem követelt. Az kétségtelen, hogy a tárgyaláson kifejtették a véleményüket a kormány irracionális gazdaságpolitikájáról, és kifejezték aggályukat bizonyos piacellenes és a jogi normákat sértő intézkedések káros következményei miatt. Orbán és Matolcsy valójában meg akart szabadulni a Valutaalap szakértőinak látogatásaitól, mert nemzetközileg egyre nehezebben voltak védhetők az alapvető szakmai normákat durván sértő intézkedések. Az IMF állásfoglalásai csak rontották volna a kormány pozícióit.

 A következő évben újabb fejezet kezdődött az IMF-et érintő kormányzati bohózatban. A dilettáns gazdaságpolitika nemzetközi megítélése a mélypontra juttatta az országkockázati felárat. Magyarországot a piacok a környező országoknál kockázatosabbnak tartották, bizonyos időszakban még a horvát CDS is alacsonyabb volt a mienknél. Egyre nehezebben jutott külső forráshoz a kormány, így 2011 novemberében úgy döntöttek, hogy visszahívják a nem sokkal korábban még fő gonosznak kikiáltott Valutaalap delegációját. Hosszú tárgyalás kezdődött, amelyet a kormány nem vett igazán komolyan. Számára az volt a fontos, hogy a piacokkal elhitesse a megállapodási szándékot, amely önmagában helyreállította a finanszírozás megbomlott rendjét. Ennek érdekében még a tárgyalásokért felelős tárca nélküli minisztert is kineveztek. Jellemző egyébként a kormány arroganciájára, hogy valójában a szerződés elhárítása volt az úgymond felelős miniszter feladata.

 A ciklus összességében jelentős veszteséggel, de a Fidesz szándékainak megfelelően ér véget. Természetesen a veszteséget nem szabad lebecsülni, mert a gazdaságpolitikai ámokfutás oltárán eltűnt a GDP 11%-a – mert az is jelentős veszteség, hogy e négy év alatt mintegy 3 000 milliárd forinttal kevesebb értéket állított elő a magyar nemzetgazdaság a reális várakozásoknál, azaz ennyi hiányzik a GDP-ből, – és a CDS felár miatt kifizetett többlet is újabb 400 milliárd forint. Normális politikával ezek a pénzek megtakaríthatók lettek volna. Legalább ekkora veszteség a gazdaság fokozatos lecsúszása. Értelmes, szakszerű gazdaságpolitikával az előbbi két jelenség, és ennek folyományaként a térségünk országaitól való lemaradásunk nem következett volna be.

A bejegyzés trackback címe: