A kormány gazdaságpolitikájának egyik első számú büszkesége az államadósság szüntelen csökkenése. Érdemes megvizsgálni, hogyan jutott ide az Orbán-Matolcsy páros, hiszen az általuk követett demagóg, populista politika nem az államháztartás bruttó, konszolidált, névértéken számításba vett maastrichti adósságát szokta legfontosabb szempontnak tekinteni. A Fidesz kormányzása nem is így indult. Eredetileg a kampányban alig ígértek, de 3 markáns célkitűzést azért gránitba véstek, akárcsak később a húsvéti alaptörvényt. Az első ígéret a gazdaság motorjainak felpörgetése, a gyors növekedés elérése volt már a kormányzásuk második évére. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy a választott gazdaságpolitika a növekedéssel éppen ellentétes irányba hat. Igaz, érdemes megjegyezni, hogy utólag látható, nem is ez volt a Fidesz kormány első számú prioritása, hanem a tulajdonviszonyok mielőbbi, radikális átalakítása, amelyet a ciklus végéig igyekeznek visszafordíthatatlanná tenni, és kétségtelenül ezen a téren komoly eredményeket értek el. A gazdaság azonban nem indult növekedésnek; az eredeti ígéretben Matolcsy évi 4-5%-ot várt. A tények egészen mást mutatnak: 2012-ben egyenesen recesszióba süllyedt a gazdaság, és a 2011 és 2013 közötti 3 évben mindössze 1%-kal nőtt a bruttó hazai termék, miközben a kilátásba helyezett változások nyomán az évente 3% is kevésnek bizonyult volna.

A második ígéret a tíz év alatt teremtendő egymillió új munkahely volt. Ez a terv nem választható el az előző ígérettől, hiszen bővülő foglalkoztatás csak növekedési környezetben képzelhető el. Ráadásul ezen a területen a Fidesz eltért attól az elvtől, hogy nem tesz konkrét, számon kérhető ígéreteket, mert a kilátásba helyezett egymillió új munkahely nagyon is egyértelmű és megjegyezhető. Természetesen a Fidesz kommunikáció számára ennek a magyarázata egyszerű kihívás a sok közül. Nem csupán arról van szó ugyanis a ciklus végén, hogy nem teljesült időarányosan az új munkahelyek létesítése, hanem az előjel is erősen vitatható. Az kétségtelen, hogy Orbán az egymillió új munkahely teremtésénél nem említette, hogy a fele külföldön, a másik fele közmunka formájában jön létre, pedig valójában ez történt. A foglalkoztatottságot jelző statisztikai mutatók a múlt év közepe óta folyamatos javulást tükröznek. A foglalkoztatottak száma elérte a 4 milliót, a foglalkoztatottságban még sincs érdemi előrelépés.

Kialakulóban van a kormányzati intézkedések alapján a virtuális munkaerőpiac, amely láthatóan önálló életet él, ahol foglalkoztatottnak számít a közmunkások téli látszatiskolájába kényszerrel beíratott munkanélküli, aki ennek fejében kapja meg a közmunkás bért, azaz tulajdonképpen a statisztikai mutatók javítása fejében neki járó emelt szintű munkanélküli támogatást. A múlt év végére az egyidejűleg foglalkoztatott közmunkások száma 206 ezer főre nőtt. Mivel a kialakított rendszerben a közfoglalkoztatás átlagosan 3 hónapra ad munkát, ez azt jelenti, hogy minden egyes hónapban 200 ezer olyan személy nem szerepel a munkanélküliek között, aki az év háromnegyedében valójában állás nélkül van. A korlátozott közmunkás bérrel és a jelentősen csökkentett szociális segéllyel számolva a családos munkanélküliek egész évre számítva egyébként havi 35 ezer forintot kapnak. A versenyszférában ugyanakkor az elmúlt három évben folyamatosan csökkent az alkalmazottak száma, és ebben az utóbbi félév sem hozott változást. Sajátos kettősség jellemzi tehát a munkaerőpiacot. A kormány erőltetett ütemben növeli a közfoglalkoztatottak számát; a múlt év végén már minden huszadik kereső közmunkás volt, és a mintegy 300 ezer külföldön dolgozó egyharmadát, 100 ezer főt is hazai foglalkoztatottnak tekinti a statisztika. Ezáltal a KSH munkaerő-felvétele csak részben képes feladatát betölteni. Egy másik adatforrásból származó, az intézményi adatszolgáltatásra épülő – így csak a hazai munkáltatóknál dolgozókat megfigyelő – statisztika ugyanebben az időszakban a versenyszférában az alkalmazottak némileg csökkenő számát mutatta. A harmadik adatforrás, az állami munkaügyi szolgálat nyilvántartásában eközben jelentősen csökkent a munkanélküliek száma, amely a közmunkások felduzzasztott létszámán kívül a munkanélküliek számára nyújtott ellátások rendkívül rövid időtartamára vezethető vissza. A tartós munkanélküliek megszakítják a kapcsolatot a munkaügyi szervezettel, mivel nem számíthatnak semmilyen ellátásra, az állami munkaügyi szervek pedig ezeket az állásnélkülieket már nem tartják nyilván munkanélküliként.

A KSH mintavételes lakossági adatfelvétele szerint a foglalkoztatottak száma a múlt év november és az idei január közötti három hónap átlagában 4 030 ezer fő volt, míg négy évvel korábban a munkaerő-felvétel szerint a foglalkoztatottak száma 3 750 ezer fő volt. A tavalyi negyedik negyedévben a foglalkoztatottak statisztikájában 99 ezer külföldön munkát vállaló személy szerepelt. A november-januári trimeszter középső hónapjában a közfoglalkoztatottak száma 203 ezer fő volt, míg 2009 decemberében csupán 65 ezer fő. A különbség döntő része tehát a külföldön dolgozók számában és a közmunkások gyorsan emelkedő számában kereshető. Ha figyelembe vesszük azt a 99 ezer külföldön dolgozót, aki szerepel a hazai foglalkoztatottak statisztikájában, és a közmunkások számának négy évvel korábbihoz viszonyított 138 ezer fős emelkedését, akkor a foglalkoztatottak legutóbb megfigyelt létszáma mindössze 43 ezer fővel, azaz a mintavételes felvétel módszertanából eredően hibahatáron belül haladta meg a négy évvel korábbit.

A harmadik ígéret a látványos adócsökkentések politikája a söralátéten elférő adóbevallás által jelképezett egyszerű adóadminisztrációval. Jelentős tehercsökkenéssel kecsegtették a vállalkozókat, a munkavállalókat, a lakosságot. Ezek között szerepelt az általános forgalmi adó csökkentése, az iparűzési adó és a munkáltatói járulék mérséklése. Az adórendszerbeli tényleges változásoknál is – akárcsak a foglalkoztatás esetében – az a helyzet adódott elő, hogy megfordult az előjel. Az áfa és a járulék nem csökkent, hanem emelkedett, és a jövedelemadó csökkenése, nevezetesen az egykulcsos adó bevezetése is úgy történt, hogy az átlagosnál kevesebbet keresőknek nőtt, a minimálbérhez közeli keresetűeknek pedig jelentősen nőtt az adója. Összességében nem csökkentek, hanem brutálisan nőttek az adóterhek, a ciklus során az ígéretekkel szemben mintegy 2 000 milliárd forintnyi közterhet rótt ki többletként az állampolgárokra és a vállalkozásokra az adócsökkentések kormánya.

Meglepő módon a gazdaságpolitika alappillérei már az első év végére kudarcot vallottak, a gazdasági folyamatok kezdtek erősen divergálni a kitűzött célokhoz képest. Valahogy így került előtérbe az adósság csökkentése, mint legfontosabb elérendő cél, természetesen a megvívandó szabadságharc keretei között. Jellemző a kormányzati felfogás abszurditására, hogy a mindmáig egyetlen gazdaságpolitikai programnak, a Széll Kálmán tervnek azt az alcímet adták, hogy „Összefogás az adósság ellen”. Ez a program két szempontból is különleges. Nyugodtan kijelenthető, hogy a kormányok gazdaságpolitikai programjainak sorában – legalábbis a demokratikus piacgazdaságokban feltétlenül – egyedülálló a harcba szólító attitűd, a másik jellegzetesség, hogy feltehetően nem közgazdászok, nem gazdaságpolitikusok írták a programot, hanem olyan kommunikációs szak- és betanított munkások, akiket a tények a legkevésbé sem hátráltatnak a céljaik kifejtésében és a körülmények felvázolásában.

A kormány ebben a programban az érdemi gazdaságpolitikai lépések helyett mindig a másokat hibáztató magatartást követi, sőt megkísérli a közgazdasági döntések kriminalizálását. Ebbe a keretbe ágyazták bele azt a sokat emlegetett vádat, hogy az ország vészesen eladósodott az előző két ciklus folyamán. Érdemes ezért megvizsgálni a valós adatokat és a tényleges körülményeket. Mindenekelőtt tekintetbe kell venni, hogy a makrogazdasági mutatóknál az abszolút számokkal nem célszerű dobálózni. A bruttó hazai termék nominális értéke 1998-ban például 8 800 milliárd forint volt, 2009-ben 26 100 milliárd forint, 2013-ban pedig 28 100 milliárd forint volt. Így az államadósság forint értékének hosszú időszakokat felölelő összehasonlítása nem értelmezhető. A tényleges értékelés alapja a bruttó hazai termékhez viszonyított, tehát a GDP százalékában kifejezett adósság lehet. A kormányfő állítása szerint az első Fidesz kormány időszakában 62%-ról 53%-ra csökkentették az államadósságot. Ez a megállapítás pontatlan. 1998-ban 60% volt a GDP arányos államadósság, míg az 53%-ot 2001-ben mérte a statisztika. Ez azért fontos, mert az Orbán-Torgyán kormány az államháztartáson kívül kezelte a kiadások egy részét: a Magyar Fejlesztési Bank gyakorlatilag a kormány házipénztáraként működött, ott számoltak el jelentős kiadási tételeket, megsértve az államháztartási törvény már akkor is hatályos átláthatósági követelményeit. A gazdasági információs rendszer torz működését nehezményezték is az Európai Unió szervei, de akkor még csak a csatlakozási tárgyalásoknál tartottunk. A nemzetközi szabályok betartását már akkor sem tekintette magára nézve irányadónak a Fidesz kormány. Így 2002-ben a kormányváltás után konszolidálni kellett – nemzetközi szinten összehasonlítható tartalmúvá tenni – a hiányszámokat, ezzel az államadósság 56%-ra nőtt.              

Tehát a miniszterelnök állítása, mely szerint az előző két ciklusban a GDP arányos államadósság 53%-ról 80%-ra nőtt, nem felel meg a valóságnak. A ciklus elején 56% volt az adósság, a 2010. végi 82%-os adósságban pedig már szerepe van a májusi kormányváltás után bekövetkezett árfolyammozgásnak, amely jelentősen növelte a 43%-ban devizában fennálló államadósság forintban kifejezett értékét. Az előző kormányzati ciklus végén az adósságállomány GDP arányosan 80%-ot tett ki. Ez az érték egyébként pontosan megegyezett az Európai Unió tagországainak akkori átlagos adósságállományával. Az államadósság tehát a GDP 24%-ával nőtt. Ebből 4%-ot tett ki az IMF-től felvett hitel fel nem használt része, amelyet az előző kormány betétként a MNB-nél helyezett el, és az Orbán kormány használt fel, többek között a MOL részvények megvásárlására. A bruttó hazai termék 12%-ával megegyező értéket képviselt az a mintegy 3 000 milliárdos magánnyugdíjpénztári vagyon, amelyet szintén ez a kormány költött el. Az államadósság nyugdíjreform következtében végbement növekedését az előző kormányok – helyesen – tudatosan vállalták, mert ez szolgálta, illetve szolgálhatta volna a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságát. E területen a legszembetűnőbb talán a kormányzati szakértő közgazdászok fájdalmas hiánya. A nyugdíjrendszer e pillérének teljes szétzilálása már néhány év múlva óriási terhet ró az akkori kormányra és az egész társadalomra.

A fennmaradó 8%-ból 4%-ot tesz ki az előző két ciklus kormányainak az a kiadási kötelezettsége, amely az Orbán-Torgyán kormány 2001-ben és 2002 januárjában bevezetett lakástámogatási rendszerének köszönhető. Ez a kamattámogatás egyébként – azóta adatokkal egyértelműen alátámaszthatóan – a magasabb jövedelmű családokat segítette, jelentős részben befektetési célú lakásvásárlásnál, illetve –építésnél.

Az államadósság megítélésénél a gazdasági világválságról sem szabad megfeledkezni. 2008-ban és 2009-ben az Európai Unió tagországaiban jelentősen nőtt az államadósság, és magas lett az államháztartási hiány. E két évben 14 tagországban kétszámjegyű volt a GDP arányos államadósság növekménye, hiszen jelentősen megnőtt az államháztartási hiány, és egyidejűleg csökkent – néhány országban számottevően – a bruttó hazai termék. A magyar adósságnövekmény e két évben elérte a GDP 12,3%-át, tehát gyakorlatilag ekkor nőtt meg jelentősen az államadósságunk, de ez az emelkedés a medián értéket jelenti az Európai Unió tagországai között. A 2009. évi államháztartási hiány pedig a tagországok között a felső harmadban, a legkisebb hiányt produkáló gazdaságok között van.

A kormány a kommunikációjában folyamatosan napirenden tartja az adósságszolgálat terheit. A miniszterelnök többször is hatalmas számokat emlegetett, ezek a számok azonban nem valósak. Nehezen tételezhető fel, hogy a kormányzatban ne lennének e téren alapvető ismeretekkel rendelkező közgazdászok. Az adósságszolgálat adott évben a kamatfizetés és a törlesztés összege, akárcsak egy lakossági hitelnél. Amit a miniszterelnök időnként emleget, az nem más, mint a teljes államadóság lejárat szerinti éves bontásban. A kamatfizetési kötelezettségünk ennél lényegesen alacsonyabb, az előző ciklusban évente ezer milliárd forint alatt volt, amely kevesebb a GDP 4%-ánál. A kamat mértéke természetesen függ a kormány, a gazdaságpolitika hitelességétől. Jellemző, hogy az első Orbán kormány időszakában 4% és 6,9% között volt az egyes években a kamatteher. A 2002 óta eltelt 8 év alatt pedig 3,9% és 4,4% között volt a kamat, egyedül a világválság körülményei közepette 2009-ben volt ennél magasabb, de akkor is csak 4,7%. Azaz a piacok jobban bíztak a szocialista kormányok következetességében, mint a Fidesz kormányéban. Az elmúlt három évben ismét jelentősen emelkedett a kamat mértéke, az adósságszolgálat ma már 1 100 milliárd forint felett van; ez pedig a következő időszakban tovább növelheti az ország gazdasági nehézségeit.  

Ami a törlesztést illeti, az gyökeresen más, mint a lakossági hiteleknél. Az államadósság finanszírozása részben jellemzően középlejáratú hitelekkel történik, részben olyan állampapírok kibocsátásával, amelyek többségükben rövidlejáratúak, mint például a lakosság számára kibocsátott kincstárjegyek, amelyek tipikusan éven belüli lejáratúak. Az összes forintadósság átlagos lejárati ideje 2,5 év. Ezért ezeket a hiteleket az állam rendszeresen megújítja. Ebben az évben például az Államadósság Kezelő Központ a költségvetési törvény alapján a nettó finanszírozási igényt előzetesen 985 milliárd forintban határozta meg, az ez évben lejáró adósság törlesztése ugyanakkor 4 017 milliárd forint; az éven belül lejáró adósság többszöri megújítását is figyelembe véve a bruttó kibocsátás eléri az 5 961 milliárd forintot. Tehát az Államadósság Kezelő Központ ebben az évben ilyen összegben bocsát ki állampapírt, illetve vesz fel forintban vagy devizában hiteleket.

Ehhez képest nehezen értelmezhető a miniszterelnök kijelentése arról, hogy az éves adósságszolgálat 2 429 milliárd forint. Az a megjegyzése pedig, mely szerint a kisebb államadósság esetén ezt a pénzt például munkahelyteremtésre lehetne fordítani az alapfokú közgazdasági ismeretek teljes hiányát tükrözi. Ami valójában megtakarítható lenne, ha például a GDP arányos államadósság 10 százalékponttal csökkenne az a kamatteher különbsége, amely mintegy 130 milliárd forint. Igaz, ennél nagyobb megtakarítás érhető el az erősebb forinttal, figyelembe véve, hogy az államadósság közel fele devizában nyilvántartott. Az elmúlt években például – a fentebb kifejtetteknek megfelelően - az adósság pusztán a forint árfolyamának gyengülése következtében is jelentősen megnőtt.  

A kormány elődöket bíráló magatartásán túli konkrét gazdaságpolitikai intézkedéseire visszatérve megjegyzendő, hogy a Széll Kálmán terv már az első évben megbukott. A kormány – a valódi okok természetszerű elhallgatásával – elkészítette a Széll Kálmán terv 2.0 alcímű programot, amely főcímként a „Következő lépés”-ként kínálja magát, miközben a sejtetéssel szemben gyökeresen átírja a gazdasági paramétereket, és gyakorlatilag letesz a korábban deklarált alapvető célok megvalósításáról. Úgy is fogalmazható a lényeg, hogy a folytonosságot a kommunikációs szlogenek képviselték. Ez a dokumentum már nem számol az államadósság radikális csökkenésével, a 2013. év végi adósság az eredeti tervben szereplő 69,7% helyett már 77% /amit a 2013. évi konvergencia program 78,1%-ra emel/. Gyakorlatilag a kormány lényegében feladja az eredeti célokat, a 2013. évi konvergencia programot már nem is nevezi Széll Kálmán tervnek. A kommunikáció iránya, hangereje és arroganciája természetesen nem változik, a sűrűsödő felhők hatására azt az elvet követik, amennyiben a tények nincsenek szinkronban a valósággal, az a valóság baja.

Ennek a politikai szemléletnek a jegyében az államadósság csökkenése szinte kultikus céllá vált, amelyet mindenáron tartani akartak. Már a második év elején felhők tornyosultak a kormányzati politika megvalósítása felett. A kormány 2010 nyarán még csupán azt a teóriáját fejti ki, hogy a nyugdíjrendszernek önfinanszírozónak kell lennie, és megszüntetendőnek ítéli a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetőségét, valamint célul tűzi ki a rokkantnyugdíj intézményének felszámolását. Nem sokkal később azonban váratlanul totális támadást intéz a magánnyugdíj-pénztári rendszer ellen, és gyakorlatilag kényszerrel államosítja szinte a teljes magánnyugdíj vagyont. Ennek praktikus – sőt kényszerű – oka volt, hogy a zavaros gazdaságpolitika első kudarcait követően szüksége volt a kormánynak a 3 000 milliárdos nyugdíjpénztári vagyon jelentős hányadára. Ezen túlmenően volt még két oka erre a lépésre a miniszterelnöknek. Miután Brüsszelben nem kapott engedélyt az államháztartási hiánycél lazítására, úgy gondolta, ezzel visszaüt a multinacionális pénzintézeteknek, a „szabad” világnak, és érvényesíti azt az elvet, hogy mindenki a kormányzattól függjön; ebbe a világképbe nehezen illeszthető be a hatalomtól anyagilag nem függő polgár képe. Volt egy másik ok is, ami talán akkor még nem látszott olyan világosan, mint ma: ez volt az első kísérlet a tulajdon viszonyok drasztikus – akár erőszakos – átalakítására, amellyel tesztelték a társadalom tűrőképességét. A kísérlet a Fidesz szempontjából teljes sikerrel végződött. Az ijesztgetés és a zsarolás, valamint a lehengerlő, hazug kommunikáció együttesével a nyugdíjpénztári tagok mintegy önként, – később megszegett – kormányzati ígéretek hatására lemondtak csaknem 3 000 milliárdos magánvagyonukról. Így az átalakítás egyre bátrabban – és egyre kreatívabb eszközökkel – folytatódott az állami megrendelések kisajátításától a dohánykereskedelem átszabásán keresztül a takarékpénztári rendszer erőszakos államosításáig, illetve ez utóbbinak gyors ütemű újabb privatizációjáig /természetesen előre kijelölt tulajdonosok számára/.

A nyugdíjpénztári vagyon felélése azonban nem érte el a kitűzött célt, nem tette lehetővé az államadósság érdemi mérséklését, mint ahogy ezt a kormány ígérte. Azóta is a GDP 80%-a körül ingadozik az adósságráta. Többször is a statisztikai felülvizsgálat módszertana segítette ki a kormányt, hogy az államadósság folytonosan csökkenő trendjét mutathassa be. A KSH 2013 szeptember végén – a szokásos módszertani felülvizsgálat keretében – lefelé módosította a bruttó hazai termék 2011. évi, valamint 2012. évi adatait. Ennek következtében megnőtt a GDP 2013. évi dinamikáját jelző számszerű adat. Megjegyzendő, hogy a statisztikai mutatószámok korrekciója általánosan elfogadott eljárás a nemzetközi gyakorlatban, különösen a legbonyolultabb módszertannal rendelkező nemzeti-számla számításban. A GDP adatok ezért is szokásosan csak a tárgyévet követő második év közepén válnak véglegessé. Ugyanakkor a gazdasági elemzések igénylik, a gazdaságpolitikai döntések nem nélkülözhetik a megbízható statisztikai adatbázist. Nem önmagában az adat-felülvizsgálatok, illetve korrekciók ténye, hanem azok gyakorisága és mértéke okozhat zavart a gazdasági folyamatok értékelésében. A magyar statisztikai szervezet az utóbbi két évben láthatóan elbizonytalanodott. Ha áttekintjük az időszakra vonatkozó adatkorrekciókat, akkor a nemzetközi – és a korábbi hazai – gyakorlattól szembetűnően eltérő helyzetet látunk. Az utólagos korrekciók a matematikai statisztika szabályai szerint általában a Gauss görbe mentén írhatók le, azaz a felfelé és a lefelé irányuló módosítások egyensúlyban vannak, mintegy kiegyenlítik egymást. A KSH utóbbi időben végrehajtott felülvizsgálatai szinte kivétel nélkül azzal végződtek, hogy a korábbi időszakban közölt adósságmutatókat lefelé módosították, ezzel automatikusan megemelve a tárgyévre vonatkozó – a gazdasági növekedés mértékét tükröző – indexeket. Ez természetesen néhány évre vonatkozóan akár lehet véletlen halmozódás is, amely a következő felülvizsgálatoknál irányát tekintve megváltozik. Így a 2012. évi adósságmutatót automatikusan felfelé korrigálta az MNB a korábbi 79%-ról 79,8%-ra, ezzel a 2013. évi csökkenést megkönnyítette. De még ez sem volt elegendő.

A kormány jogfelfogását jól mutatja, hogy miként mérséklődött valójában a múlt év végén a bruttó államadósság az egy évvel korábbihoz képest. A tavalyi államháztartási folyamatok világosan mutatták, hogy az államadósság nincs csökkenő pályán. A szerény gazdasági növekedés és az átmenetileg nagyon alacsony infláció mellett az államadósság nominális növekedése nem tette lehetővé a folyó áras GDP csekély növekedése mellett a bruttó államadósság rátájának csökkenését. Ezt a problémát a kormány jelentős kreativitással hidalta át, és az év végét közvetlenül megelőző napokban mesterségesen leszorította az államadósság szintjét. Ennek egyik eleme volt az államháztartás napi működéséhez szükséges forrásokat tartalmazó kincstári egységes számla egyenlegének minimumra szorítása. A magánnyugdíj-pénztári vagyon erőszakos államosításával létrehozott nyugdíjreform és adósságcsökkentő alap gyakorlatilag közel háromezer milliárd forintot elérő forrást rendelt kormányzati rendelkezés alá, amelyet folyamatosan vontak be az elmúlt években az államháztartás finanszírozásába. A tavalyi utolsó negyedévre már csupán 160 milliárd forint maradt, melyet az év végén teljes egészében felhasználtak. Az év utolsó napjaiban két cég a birtokában lévő állampapírok egy részét néhány napra visszaadta az Államadósság Kezelő Központnak, így ezek nem szerepeltek adósságot jelentő tételként a könyvekben. Ezzel a központi költségvetés adósságállománya a december 6-án fennálló 22 728 milliárd forintról az év végére 21 999 milliárd forintra, tehát 729 milliárd forinttal csökkent, majd 3 héttel később, január 24-én már ismét 22 862 milliárd forintra nőtt, azaz rövid idő alatt 863 milliárd forinttal emelkedett. Két hónappal később, március 14-én pedig új csúcsra, 23 569 milliárd forintra nő a központi költségvetés adóssága. Ennek következtében az államháztartás bruttó, konszolidált, névértéken számításba vett adóssága a múlt év végén 23 068 milliárd forint volt, amely már a – feltételezett – GDP 79%-a. Ennek alapján az első negyedév végén az adósság feltehetően ismét meghaladja majd a GDP 82%-át.

Az államadósság erőltetett ütemű visszafizetésének szinte egyedüli közgazdasági célként történő megjelölése szakmai dilettantizmusra utal, melynek rendkívül káros következményei lehetnek. A meglehetősen elnagyolt, gyakorlatilag minden konkrétságot nélkülöző kormányzati program elemei ezért eleve megvalósíthatatlanok voltak, részleges végrehajtásuk is visszafogta a gazdasági növekedést, elviselhetetlen terheket rótt a társadalom nehéz helyzetű csoportjaira, és tovább erodálta a társadalmi kohéziót. A nagy jóindulattal is csupán programvázlatnak nevezhető Széll Kálmán terv egyetlen előnye az volt, hogy a több éves ellenzéki politizálás után világossá tette a Fidesz által képviselt társadalomképet, amely ugyanakkor elborzasztó: nem egy civilizált európai demokrácia, hanem a fejlődés főirányából tudatosan kimaradó, a nemzetközi együttműködésnek hátat fordító, szinte csak a magasabb jövedelmű rétegeket szolgáló államkapitalista formáció víziója.

Az államháztartás helyzetéről, a gazdaság fejlődésének lehetséges irányairól, a magyar gazdaságpolitika valós mozgásteréről, az elmúlt 20 év vagy akár az előző 8 év tapasztalatairól és tanulságairól régen aktuális és szükséges is lenne érdemi, szakmai – közgazdasági és társadalompolitikai – vitát folytatni. Ehhez azonban a kormányzó párt részéről valódi szándék szükségeltetne. Csakhogy ez a kormányzó elit a fülkeforradalmi hevületében láthatóan bent ragadt a fülkében, és onnan érthetően nem látja, nem láthatja ez a szűk vezető réteg a magyar társadalom valódi perspektíváját. Amíg onnan nem hajlandók elmozdulni, nincs esély a valóságos párbeszédre.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://helyzetkep.blog.hu/api/trackback/id/tr645875469